Budapest szívében. Erzsébet körút. 1 irodalmi kávéház. Igen, a New York. Pontosíttatik, "A New York".

A megelőző századelőn fogalom volt és mérce. Mindenki tudja, miért. A mostani századelő más. Divatja van a retronak, a nosztalgiának, a proust-i merengésnek.  Boscoloék luxusszállóban utaznak, megérkeztek hát a pesti flaszterre is. Hogy egyesüljön a talján vendéglátás a nyugatos cigarettafüst aromás világával.

Felújították, felzászlózták (hatalmas, 'B' betűs, bordó), átadták.

Az épület és homlokzata valóban a régi. Ilyen lehetett régen. Bronz ördögfaunok tartják a lámpát, hívnak egy feketére és néhány magvas gondolatra, baráti csevejre vagy elegáns légyottra.

Belépünk és pazar. Pompa és fény, buja és gazdag, már-már alig bírja a szemünk. Velencei csillárok, botticino és carrarai márvány, bronz a sarokban, panneau a mennyezeten, bársony a széken. Vörös terem, Fehér terem, Karzat. Ez a New York Kávéház. Á la Boscolo Hotels.

Kávéház, tehát fogadnak. Csinos, fiatal hölgy, testre feszülő fekete ruhában vezet minket az asztalhoz. Az a vezetés, csak azt tudnám feledni... Azanyjaköcsögit, tényleg csinos volt!

Azonban ódát zengeni nem lehet. Szemet szúrtak. Többen is. Mindenekelőtt a szűk ruhás pesti leányka tűnt el, nyomában a kedvesség is. Nem tudok megszabadulni attól a régóta kínzó rögeszmétől, hogy a magyar pincérek a világ legszomorúbbjai közül valók. Nem szeretik a vendéget, a szakmát (hivatásról ne is írjunk), a mosolyt. Az Erzsébet körúton csak lovat adtak bús látomásaim alá. Előbb lovat alájuk, aztán szárnyakat a lónak, így komor pegazus hátán repült véleményem a fojtogató malícia sötét éjszakájába.

Itt annyit írhatok, nem kedvesek. Ránézel az arcra, amely diszkréten föléd hajol és az élettől is elmegy a kedved. Jó, hogy hátba nem ver a péklapáttal, hogy miért nem választottál már, végülis ő hagyott időt. Várt vele, hogy diszkréten föléd hajoljon. Az arc. Igaz, a kéz is vele várt, hogy kihozza az itallapot.

Mondták, hogy drága, de meg kell fizetni. Ez a New York, öcsém! Legyen, mondom, tényleg az. Lássuk a feketét! 650 ide, 650 oda. Több is veszett már Mohácsnál - az kell, nem? Mintha látnám Adyt a Karzaton - nem, nem az ő. Az arc továbbra sem mosolyog, inkább türelmetlen, de annyi bizonyos, viszolyog a vendégtől. Unja. Nagyon unja és kicsit sem titkolja. Ha már a főúr/főhölgy nem boldog, talán a szakácsra számíthatunk. Tiramisut! (Olasz, mint signore Boscolo.) Végtére is azt jelenti, dobj fel.

Amíg várunk a csupaszív, acélos tekintetű felszolgálóra, hogy felszolgáljon tréfa nélkül, kicsit körülnézünk. Az asztalokért nagy kár. Itáliában elfogyott a márvány, mert az asztallapok bizony nem azok. Átlátszóak, futurista pipacsvirággal - feltehetőleg a nagy művész, Utó Pista munkái. A fogason is megakad az ember szeme. Különös egy állat. Szögletes, krómozott, barátságtalan. Talán az egyik pincérről mintázták.

Ezen a helyen rá kell gyújtani. Ezt kívánja a hely szelleme, a New York ritmusa. Szivar Bár is van, ott van, jól van, kicsit sznob, de füstös, épp amennyire kell. A füst homálya itt jótékony lehet, elveszik, sőt (!) átlényegül benne minden bumfordi, görcsös igyekezet arra, hogy nagyot szóljon az, ami magától is nagyot szól.

Az idillt megszakítja a ... hagyjuk, nekem is van szívem. Szóval a tiramisu az asztalon. Teremburáját, hát nem exkluzív? Tényleg az. Krém pohárban, babapiskóta, krém nem a pohárban, máris elveszünk a mascarpone és a Marsali rumos-kávés nászában. Finom és igaz.

Mindennek azonban ára van. És az van csak igazán. Igen, ha már egyszer elvettük az asszonyt, akkor fickósnak kell lenni. Fizetünk, mint a katonatiszt. Tiramisu, 1700. Legalább forint.

Ne kerteljünk! Szemtelenül drága. Ide nem lehet csak úgy beugrani, iszom egy feketét, írok egy krokit, megdumáljuk a dolgot, naaa, cica csak egy kávé és kész. Ez nem az a hely. Skrupulus a kasszánál is van, a számla bőrmappába kerül és nem támadó piton hozza ki, hanem egy kedves, odabújós kis tündér (ketten vannak ezek, azanyjaköcsögit).

Akkor is sok érte. El kell oda menni, mert csak, mindenki tudja miért, de akkor is sok és ezerszer is sok. Nem mosolygnak! Csak azok ketten. A külföldiekre inkább, mások meg csak nekik - mélymagyar felhang és xenofób mellékzönge nélküli keserű konstatálása a ténynek, mely makacs.

Karinthy itt írta első zsengéit. Vele még nem vicceltek.

 © Visitor